Mit jelent igazán elégnek lenni? – Beszélgetés Badics Beatrixszal

Nem mindig a leghangosabb hang vezet minket – hanem az, amelyik csendben, mélyen belül szólal meg.

A She Talks sorozat következő részében Badics Beatrixszal beszélgettünk önelfogadásról, anyaságról, belső határokról és arról, mit jelent igazán „elégnek lenni” egy olyan világban, ahol folyamatosan többet várnak tőlünk. Egy őszinte, rétegzett beszélgetés arról, hogyan találhatunk vissza önmagunkhoz újra és újra.

Mi az a belső hang, amit a legnehezebb volt megtanulnod meghallani?

A leghalkabb hangot, amely valahol nagyon mélyen megbújva, nagyon ritkán szólal meg bennem, de mindig az igazat, a valódit mondja – még akkor is, ha nem komfortos szembenézni az igazságával.

Az pedig utólag tökéletesen bebizonyosodik, hogy ez a hang óv, vigyáz rám és életem nagy fordulópontjai során mindig számíthattam rá, ha nem féltem követni az utat, amelyet kijelölt számomra.

 

Hogyan változott a kapcsolatod a saját testeddel az évek során?

Mindig is vékony, fiús alkatú, rövid hajú, jelentéktelen külsejű kislány voltam, akit nagyon szép lányok vettek körül és akiket bálványoztam, így expressz sebességgel száguldottam a tökéletes önbizalomhiány kialakulása felé.

Nem szerettem önmagam, a testemmel pedig még kevésbé voltam elnéző, folyamatosan kritikával illettem, nem bántam jól vele, nem tiszteltem.

A harmincas éveim eleje jelentette a fordulópontot, amikor minden addig felépített narratíva összedőlt körülöttem és nagyon mély szembenézésre kényszerültem önmagammal szemben. Rájöttem, hogy olyan úton járok, amely csak távolabb visz önmagamtól és ha nem változtatok, soha nem leszek igazán boldog.

Kőkemény munkával elkezdtem önmagam felé fordulni, megismerni és elfogadni azt, aki vagyok, észrevenni és értékelni azokat az apróságokat, amelyek egyedivé formálnak. Ez a mély lelki folyamat segített abban, hogy a testemre is máshogy tekintsek, hogy meglássam a szépségeit, hogy hálás legyek azért, hogy egészséges vagyok, hogy nap mint nap engem szolgál.

Az elfogadás folyamatában az anyává válás elementárisan hatott rám, soha nem láttam még annyira szépnek a testemet, mint akkor, amikor a két kislányomat vártam. Az elmúlt évek tudatosságának hála mára eljutottam oda, hogy figyelek a testem jelzéseire, igyekszem jól bánni vele, büszke lenni rá és meghálálni azt, hogy sosem hagy cserben. 

Mi az a határ, amit nehéz volt meghúzni, de megváltoztatta az életedet?

Egy olyan világban, amely egyre többet vár el tőlünk – mutass meg magadból minél többet, legyél szókimondóbb, provokatívabb, ne gondolj a következményekre, csak oszd meg azt a videót – én egyre kevésbé szeretnék “hangosan” megnyilvánulni.

Ezért, bár rengeteg pozitív éményt, barátságot, lehetőséget köszönhetek a közösségi médiának, néhány éve tudatosan úgy döntöttem, hogy nem szeretnék minden percben, minden témában jelen lenni, így egy lépéssel hátrébb léptem ettől a világtól.

Sokkal inkább befelé szeretnék figyelni, a családom, a gyerekeim, a szeretteim számára szeretnék jelen lenni, és nem egy gondosan megkomponált social media avatár életét élni, aki folyamatosan kifelé kommunikál, tanácsot oszt és véleményt formál, közben pedig a saját mikrokörnyezetét elhanyagolja.

Amúgy is elég erőteljes imposztor-szindrómával küzdök sokszor, jellemző, hogy megkérdőjelezem a saját hitelességemet is, így nem volt nehéz ezt a döntést meghoznom. Ez nem azt jelenti, hogy számomra fontos kérdésekben ne nyilvánulnék meg, de az biztos, hogy a gondolataimat komfortos és önazonos módon szeretném a jövőben is megosztani. 

Mit jelent számodra az, hogy elég vagy?

Nőként a 21. században hatalmas nyomás nehezedik ránk. Magunkban hordozzuk évszázadok sztereotípiát, elvárásait, alárendeltségét, amelyeket az elmúlt évtizedekben szerettünk volna lerázni és megteremteni a saját valóságunkat.

Mostanra eljutottunk oda, hogy egyszerre szeretnénk megvalósítani az álmainkat, karriert építeni, az önszeretet nevében kapcsolódni önmagunkhoz, minőségi emberi kapcsolatokat ápolni, kölcsönös szereteten és tiszteleten alapuló párkapcsolatban élni, családot alapítani, ahol a gyerekek mindig számíthatnak ránk és mindig van elég idő és figyelem, amellyel feléjük fordulunk.

Ez egy lehetetlen elvárás önmagunkkal szemben.

Engem az anyaság tanított meg arra, hogy megértsem, a vágyaink, amelyeket magunkban hordozunk, megvalósíthatóak, de rugalmasan kell kezelnünk őket, meg kell engednünk magunknak azt, hogy az életünk különböző szakaszaiban különböző hangsúlyok mentén szerveződjenek. Megértettem, hogy nem kell minden pillanatban “kiválónak” lennem, egyszerre karriert építenem és szuperanyának lennem, aki ugyanakkor a tökéletes társ is – de persze belül összeroppan – a belső békém szempontjából elegendő ha épp elég jó vagyok.

Volt olyan pillanat, amikor újra kellett definiálnod, ki vagy nőként?

Egyértelműen a gyerekeim születéséhez kötődik ez a pillanat. Egy álmom vált valóra azzal, hogy ők megérkeztek az életünkbe, ugyanakkor rengeteg kihívást is hoztak magukkal, leginkább önmagammal szemben. Ki vagyok én most? Hogyan változtam az érkezésükkel? Mik a valóban fontos dolgok az életemben? Merre tartok ebben az új életszakaszban? Hogy tudok önmagamként, egyszerűen nőként jelen lenni mostantól?

Amikor ez az időszak zajlott az életemben, akkor indítottam a blogomat és a közösségi média felületeimet, így óriási segítség volt, hogy időről időre fotózásokon vehettem részt, ahol nem anyaként, nem társként, csupán önmagamként voltam jelen, és egy-egy kampány megalkotása hatalmas önbizalom boostot jelentett. Ezekben a pillanatokban tudtam kapcsolódni leginkább önmagamhoz, és felfedezni a nőiségem új árnyalatait.

Mit jelent számodra ma az, hogy jól vagy – nem kívül, hanem belül?

Akkor érzem, hogy jól vagyok, ha béke van körülöttem kívül és belül.

Mikor azt érzem, hogy a rengeteg feszültség és szorongás, amely most napról napra bennünk van feloldódik a nap végén egy beszélgetés, egy apró gesztus vagy egy nevetés hatására.

Igen, azt hiszem, akkor vagyok jól, ha a nap végén még mindig tudok egy hatalmasat nevetni. 

Trixi, hogy vagy most? Mik foglalkoztatnak mostanában?

Nem tudok csukott szemmel járni, ezért mostanában rengeteg szorongással, izgatottsággal és feszültséggel telnek a napjaim – és nem csupán az én napjaim, hanem a gyerekeké is, s ez sokszor bennem nem csupán még több feszültséget, de a tehetetlenség és a düh érzését is magával hozza.

Szeretném, ha nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb szakaszba léphetnénk, ahol kedvességgel, nyitottsággal és tisztelettel fordulunk egymás felé, úgy érzem, mindannyiunkra ráférne egy kis fellélegzés. 

Két gyönyörű kislány édesanyja vagy – mit tanítottak neked a gyermekeid az önszeretetről?

A gyerekeim tükröt tartanak elém minden pillanatban és a legmélyebben eltemetett traumáimat hozzák a felszínre önkéntelenül.

Az évek során szembe kellett néznem azokkal a kihívásokkal és problémákkal, amelyeket a gyerekkoromból hoztam, meg kellett értenem a viszonyomat a saját szüleimmel, és újra kellett írnom azokat a mintákat, amelyek már nem szolgálják a saját családomat.

A tanításuk nem ért véget, most egy új szakasz érkezik, a lányaim tinikorba lépnek, így most új kihívások várnak ránk. Amennyire félek ettől az iőszaktól, annyi szépség is rejlik ebben az új periódusban, alig várom, hogy ezen az úton is közösen végigmenjünk!